Kitaibel Pál Általános Iskola,
és Alapfokú Művészeti Iskola

7815 Harkány, Arany János u 16.
tel/fax: (+3672) 480-125
e-mail:titkarsag@kitaibel-harkany.sulinet.hu

- Kovács Antal -

A hatvanas évek közepén még megvoltak a falusi iskolák, igaz jórészt csak az első négy osztály létezett. Így volt ez Kovácshidán is, majdnem vadonatúj, szépen berendezett korszerű iskola állt a falu végén.

Én mégis előbb ismertem meg a harkányi iskolát és annak tanárait, mint a kovácshidait. A nővérem ugyanis, aki hét évvel idősebb nálam, pont akkor járt oda, amikor nekem kezdett némi fogalmam lenni arról, hogy mi is az iskola, kik azok a tanárok.

Hála istennek (és szüleim egyszerű, de következetes nevelési módszereinek) nálunk nem volt szabad otthon szidni a tanárokat és az iskolát, egy rosszul sikerült dolgozat vagy felelet miatt okolni a tanárt vagy a módszereit. (Később, mint szülő, én is ezt a példát követtem, és mondhatom, így sok felesleges problémától óvtam meg magam és a gyerekeimet.)


Szóval már öt-hat évesen tiszta képem volt a harkányi iskoláról. Tudtam, melyik tanár mit tanít, ki a szigorú, ki az, akinek az óráján lehet egy kicsit lazítani. Tátott szájjal hallgattam nővérem beszámolóit, aki szerencsére jól tanult, nem volt oka félni a tanároktól vagy az iskolai napoktól, semmi olyat nem hallottam hát tőle, ami elrémített volna. Majdnem mindent tudtam az iskoláról, legalábbis akkor úgy éreztem, hogy minden szempontból felkészült vagyok. Azt azonban nehezen értettem miért Kovácshidán kell kezdenem, miért nem mehetek azonnal Harkányba. Az ötévesen alkotott kép formálódott az évek alatt, vesztett talán abból az általam elképzelt misztikus vagy meseszerű varázsból, de valami mégiscsak maradt, és nem csak bennem. Az utolsó Kovácshidán töltött tanévben egyre sűrűbben került szóba a harkányi suli. Féltünk, izgultunk, de ugyanakkor vártuk is, hogy végre odajárjunk. Nem fogom elfelejteni a beiratkozás napját.


Édesanyámmal mentünk fel a lépcsőn, és az emeleten, a tanári előtt ott ült két mosolygós tanár néni és az igazgató úr, akit már ismertem, hiszen többször járt Kovácshidán. Kedves, barátságos mosolya megnyugtatott. Amikor kiderült honnan jöttem, az egyik tanárnő megismert:


  • -Te vagy a mesemondó Kovácshidáról?
  • -Igen. - válaszoltam elpirulva, és ott lett végleges annak a második helynek az értéke, amit a prózamondó versenyen értem el.
  • -Lenne egy kis probléma - kezdte édesanyám kicsit zavartan, és a vállamra tette a kezét - az a helyzet, hogy balkezes a fiam, és bal kézzel is ír.
  • -Kovácshidán megengedte neki a tanító néni. Ugye itt is írhat bal kézzel, mert a jobb kezében még a ceruza se áll meg.
  • (Akkoriban még volt olyan iskola, ahol ezt nem engedték, ha csak lehetett, jobb kézre szoktatták a "sutákat".)
  • Az igazgató úr elmosolyodott.
  • -Mindegy nekünk anyuka, csak írjon! Szépen írjon és jót írjon, nekünk ez a fontos, és nem az, hogy melyik kezével ír.

És tényleg ez volt a fontos a harkányi iskolában. Nem számított semmi más. Az sem, hogy vidéki vagy harkányi az a gyerek, hogy gazdag vagy szegény, egyformán kezeltek bennünket. A beilleszkedést ezért hamar átvészeltük. Most tudom csak, mekkora szerepe volt ebben az akkori tanárainknak, akik remekül megoldották minden évben azt a problémát, amit a vidéki iskolákból felkerült gyerekek beilleszkedése jelentett. Odafigyeltek ránk, de nem csináltak belőle nagy ügyet, segítettek ha kellett, észrevették ha baj volt, de nem szítottak felesleges viszályokat azzal, hogy besorolnak bennünket aszerint, hogy "te vidéki vagy, te pedig harkányi", esetleg bármilyen más módon felhívják a figyelmünket, hogy nem mindenben vagyunk egyformák. Rövid idő telt el és, és egyre jobban magunkénak éreztük az iskolát. Jól és pontosan emlékszem: szerettük és tiszteltük a tanárainkat. Igaz volt is miért tisztelni őket, mert kitűnő tanárok, és remek emberek voltak, ami legalább annyira fontos egy tanárnál. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki Harkányba kapta meg azt a bizonyos inspirációt, ami aztán az egész életét meghatározó útra terelte.


Harkányban lettem az irodalom és a könyvek szerelmese, mert volt olyan tanárom, aki észrevette az erre való hajlamot, és volt türelme elmagyarázni, mit kell tennem, és miért jó ez nekem. Persze van az enyémnél sokkal jobb példa is. Minden évfolyamból ki lehet választani valakit vagy valakiket példaként és méghozzá jó példaként. A bennünket tanító tanárok között voltak, akik több generáción keresztül tanítottak ebben az iskolában, és az általuk átadott tudás mindenhol jó útravalónak bizonyult. Szóval szerettük az iskolát, és tiszteltük a tanárainkat. Rossz volt elmenni, és nehéz volt megszokni máshol másik iskolát. Múltak az évek és egyikünkből igazgató lett, a másikból állatorvos, a harmadikból segédmunkás, ügyvéd vagy nagyvállalkozó, és ismét ott ültünk együtt a harkányi iskola padjaiban, igaz nem, mint diák, hanem mint szülő. Néztük egymást és a megújult szép iskolát, hallgattuk a fiatal tanárokat, ahogy beszélnek a gyerekeinkről, az iskoláról lelkesen, belülről jövő mély optimizmussal és némi büszkeséggel. És hallgattuk otthon kipirult arcú gyerekeinket, ahogy egy versenyen vagy vetélkedő után büszkeségtől ragyogó szemmel mondták: "Mi győztünk, a harkányi iskola".

Nővéremnek ,aki elsőként mesélt nekem erről az iskoláról, már az unokája tanul ott. Az én lányaim is végeztek az általánossal, túl vannak a beilleszkedésen az új iskolában. De hogy ők is ugyanúgy szerették a harkányi iskolát, mint annak idején mi, az a napokban vált teljesen bizonyossá. Hazaérve már az ajtóból újságolták csillogó szemmel:


  • - Apu, fogadjunk, nem találod ki hol voltunk ma?
  • - Nem is lett volna időm kitalálni, azonnal folytatták.
  • - Képzeld, bementünk a suliba!
  • - Milyen suliba? - néztem értetlenül.
  • - Jaj, Apu, hát Harkányban...a mi sulink...tudod?!

Persze, hogy tudtam. És azt is tudom. Sokan vagyunk, akik úgy gondolunk a harkányi iskolára, hogy az a mi iskolánk. És nemcsak remélem, hanem tudom - ismerve a most ott dolgozó fiatal és képzett tanári kart, és az iskola vezetését - még nagyon sok gyerek fogja jó érzéssel visszagondolva így emlegetni!


Kovács Antal

A Kitaibel Pál Általános Iskola és Zeneiskola emlékkönyve, az iskola fennállásának 40. évfordulója tiszteletére. (59. oldal)

Készült a Siklósi Nyomdában 1000 példányban. Felelős vezető: Bedegi János.

Szerkesztette: Kiss József és Kiss József Levente. Számítógépes szedés: Horváth Balázsné. Tördelés: Ignácz Norbert

- nrb -