Kitaibel Pál Általános Iskola,
és Alapfokú Művészeti Iskola

7815 Harkány, Arany János u 16.
tel/fax: (+3672) 480-125
e-mail:titkarsag@kitaibel-harkany.sulinet.hu

- Kovács Antal -

Amikor még kötelező volt köszönni

Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon helyes-e a távoli múlt tükrében megszépült emlékeken nosztalgiázva példaként állítani akkori értékrendeket a maiakkal szemben. Nehéz kérdés ez és rendkívül kényes, mert lehet benne némi politikai áthallás, amit aztán végképp nem szeretnék. Maradjunk annyiban, hogy akkor úgy volt, most pedig – mivel az élet nem áll meg –, így van. Persze semmi esetre sem szeretném gyáván elhallgatni a véleményemet, ezért aztán sietek kijelenteni, hogy nekem az az időszak mindenképpen szimpatikusabb volt, mint a mai. Persze nem mindegy, hogy miről is van szó, de én most az iskoláról beszélek.

A hatvanas évek közepén kezdtem iskolába járni Kovácshidán, merthogy akkor még majdnem minden kis faluban volt iskola, igaz általában csak az első négy osztály, az is összevonva – egyetlen teremben. Visszagondolva, engem ez nem zavart, és nem jelentett hátrányt soha sehol későbbi tanulmányaim során. Sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, csak előnyömre vált.


Az iskola szép volt és viszonylag új. Az ötvenes évek elején épült, kimondottan erre a célra. A tanterem nagy volt és világos, a folyosó tágas, az udvar igazi játszótér. Szóval kimondottan szerencsésnek mondhatom magam, hogy akkor voltam gyerek. És erre volt a fentieknél egy jóval komolyabb okom is, a tanító néni.


László Józsefnének hívták, valamikor Budapestről került a faluba, a férje volt a jegyző, később tanácstitkár, de ez már egy másik történet. Csak azért említem meg, mert ez is jelentett némi tekintélyt a falubeliek szemében, és így az állandóan kifogástalan smink, a kifestett körmök talán már nem okoztak akkora megütközést.


Hamar kiderült, hogy kitűnő pedagógus, aki komolyan veszi a hivatását. Erre nem biztos, hogy én vagyok a legjobb példa, pedig velem és a református tiszteletes úr lányával, Emesével külön is nagyon sokat foglalkozott. Mesemondó versenyekre készített fel bennünket nagy-nagy türelemmel és odaadással. Sorra nyertük ezeket a versenyeket, és ez akkor szinte természetesnek tűnt, csak később tudatosult bennem, hogy mindez mennyire az ő érdeme volt. Rengeteg színdarabot játszottunk, amelynek a jelmezeit nagyrészt szintén ő készítette, és olyan kedvvel, lelkesedéssel játszottuk, hogy még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Nem volt bennünk feszültség, félelem, mert a szöveget szinte észrevétlenül tanultuk meg, (még egymásét is) nem volt mitől félnünk.


Megtanított bennünket a növények szeretetére, hiszen tele volt az osztály virággal, mint ahogy az iskola előtti kiskert is. Mi gondoztuk, locsoltuk a hatalmas citromfát is, törölgettük a levelét, és mi ettük meg a megérett citromokat is, amelyeket szépen felszeletelt, és igazságosan elosztott közöttünk. Szigorú volt, és megkövetelte, vagy inkább elvárta a rendet, a fegyelmet, a tisztaságot és a tiszteletet.


Nem mehettünk például csordamód haza, a faluban is párosával, rendben vonultunk, és ami fontos, mindenkinek köszönni kellett, akivel találkoztunk. Igen, kellett. Aki ugyanis nem köszönt, az másnap bizony sarokban állt. A „hetesek” reggelente ellenőrizték mindenkinek a körmét, fülét, akié nem volt tiszta és rendes, az szintén büntetésre számíthatott.


Nem volt ez egy kicsit túlzás? – tehetné fel a kérdést egy mai fiatal. Meglehet, hogy az volt, de akkor, abban az időben szerintem szükség volt rá, és mindenkinek csak hasznára vált.


Az utolsó évet jártam Kovácshidán, amikor súlyos beteg lett.


A faluból pár szülő utazott fel Budapestre, a temetésre (mert a fiai ott éltek, és ott temették el). Vittek magukkal két régi diákot is, akiket tanított, az egyik én voltam, a másik Emese.


Nem tudok elfogultság nélkül visszagondolni az iskolai évekre. Ma már tudom, milyen sokat kaptam, milyen szerencsés vagyok, hogy itt Kovácshidán, és azt követően Harkányban olyan tanárok tanítottak, akiknek nem csak hivatásuk, foglalkozásuk volt a tanítás, de mondhatom, életcéljukká vált, hogy belőlünk igaz és értékes embereket faragjanak. Ha így túl az ötvenen, csak gondolatban futok át a régi osztály- és évfolyamtársakon, iskolatársakon, és látok polgármestert, iskolaigazgatót, üzletembert, megbecsült szakembert.


Hát azt kell mondanom, sikerült nekik.





László Józsefné tanító néni emlékére


Kezében már remegett a toll, ahogy kereste vele a papírt,

De még így is mindig, mindig gyöngybetűket írt.

Látni is alig látott, mert feldagadt mindkét szeme,

De még így is ragyogott és nevetett néha vele

Nem tudtuk mi még, – gyerekként – hogy milyen nagyon

Szenved a fájdalomtól – míg tanít – egy ilyen napon.


...


Hallottam később, hogy már nem tanít, hallottam beteg nagyon

Sajnáltam is tudom, ahogy egy gyerek csak sajnálhatott,

De az elmúlás nekem még nem volt tiszta kép

Síró gyermeknek tűnt az élet, mely alszik és folyton enni kér.


Csak akkor bújtam a takaró alá, hogy álomba sírjam, – és sírtam is – magam,

Mikor anyám este fülembe súgta: „a tanító nénid, meghalt, kisfiam”.



Kovács Antal

"Ötven tanév" - A harkányi iskola jubileumi kiadványa. (52.oldal) ISBN:978-963-08-1188-0

A könyv szerkesztésében, összeállításában közreműködött: Bencs János, Ignácz Norbert, Kiss József Levente, Marosné Lukács Judit, Pajorné Keszthelyi Klára.

Köszönetet mondunk mindazoknak, akik a könyvben szereplő fényképeket rendelkezésünkre bocsátották.

- nrb -