Kitaibel Pál Általános Iskola,
és Alapfokú Művészeti Iskola

7815 Harkány, Arany János u 16.
tel/fax: (+3672) 480-125
e-mail:titkarsag@kitaibel-harkany.sulinet.hu

- Kovács Józsefné -



Visszaemlékezés az elmúlt fél évszázadra.

Emlékül a szeretetnek és barátságnak, amit sok-sok éven át megőriztem szívemben.



„…Mert a múlt van, mindig van,

bárha a népi szólás így mondja: egyszer volt…”

Thomas Mann

Amikor egy régi kedves tanítványom – később igazgatóm és kollégám – megkért erre az írásra, rögtön büszkén és örömmel igent mondtam. Büszke voltam rá, hogy bízott bennem, hogy nem utasítom vissza, s büszkén azért is, mert a harkányi Általános Iskolában taníthattam 32 (!) évig. (Később, 1969-ben lettünk Kitaibel Pál Általános Iskola.) Ez a boldog büszkeség szól mind a volt kollégáknak és mind a volt tanítványoknak! Szerencsésnek mondhatom magam ezért.

Iskolánk 50 éves jubileumát ünnepeljük: fél évszázad! Nagyon hosszú idő ez így kimondva – de oly gyorsan elszállt, mint a sóhaj! Nekem, személy szerint kiemelt 50 év, mert nem csak az iskolánk évfordulóját ünneplem ezzel a visszaemlékezéssel, hanem 50 éve végeztem Kaposváron, a Gárdonyi Géza Tanítóképzőben, s ez év októberében fogjuk átvenni az osztályommal az úgynevezett „aranydiplomát”! (S még az 50 éves házassági évfordulónk is ebben az évben lesz!)


Visszaemlékszem arra az 1966. szeptemberi kezdésre – mennyi félelem, kétely, bizonytalanság volt bennem, amikor 24 évesen idehelyeztek. Egy felsős (5–8. osztályig) napközis csoportot kaptam, s nem éreztem magam elég erősnek, felkészültnek ehhez a feladathoz. Ráadásul nem is az iskola területén voltunk, ahonnan szükség esetén segítséget kérhettem volna (délután, kamasz gyerekekkel!), hanem a Kossuth utcai napközis teremben, 30 feletti létszámmal! Az udvaron belül működött akkor az óvoda és a bennünket ellátó konyha, ebédlő is. Igen nehéz időszak volt számomra az a két hónap! Szerencsére 2 hónap után drága Baranyai Józsi bácsi úgy intézkedett, hogy cseréljek Kecskeméthy Aranka nénivel, vagyis én vettem át az ő 4. osztályát – 42-es létszámmal! Akkor bizony nem éreztem ezt jó cserének. Rengeteg fiú volt az osztályban, s nem éppen angyalok, de végigvittem őket év végéig, hol szigorral, hol megértő türelemmel, néha engedményekkel. Amit nem tűrtem el soha, az a durvaság, az agresszió, és a trágár beszéd volt – se a tanteremben, se az osztályon kívül.


Aztán néhány éven keresztül csak 3–4. osztályt taníthattam. Ez így jó is volt, de az igazi cél, a kihívás akkor valósult meg, amikor pici elsősöket kaptam. Őket az indulás kezdetén egyénenként megismerhettem, irányíthattam – könnyebb is volt bánni velük. Nagyon-nagyon szerettem ezt a korosztályt! Csillogó szemmel várták mindig, hogyan szólok hozzájuk, kapnak-e dicséretet, mert a sikerélmény minden, bármilyen korosztályú ember számára – nagyon fontos. Az az a dopping, ami egyaránt hajt előre gyereket, felnőttet.


Egy aranyos emlék: beígértem egy elsős osztályban jutalomként egyszer egy mesét, (nem könyvből olvastam) de már tudták, csak akkor kezdem el, ha mindenkinek látom a szemét. Vártam, ha nem így volt. Aztán egy alkalommal tovább vártam, s az egyik kisfiú, aki már alig várta, hogy elkezdjem, egyszer csak szó nélkül felállt, odament ahhoz, aki miatt vártam, adott neki egy enyhe fülest, s visszaült a helyére. Én majdnem hangosan felnevettem, de inkább elkezdtem a mesemondást, s minden rendben volt.


Negyedik osztály végére már úgy ismertük egymást, hogy értették minden mozdulatomat, minden rezdülésemet. Soha nem is volt semmilyen fegyelmezési problémám velük. Ha mégis akadtak gondok, nem vártam az osztályfőnöki órára, azonnal tisztáztuk, megbeszéltük. Bizony történt olyan, hogy ráment akár egy olvasás-, akár egy fogalmazásóra is. Fontosabbnak tartottam, hogy a jellemük, közösségi szellemük jó irányban haladjon. Amikor 4 év után búcsúznunk kellett, mindig azt mondtam kolléganőimnek, ilyen osztályom nem lesz több, akiket ennyire megszeretek. Mondták, 4 év múlva ugyanezt fogod mondani, ahogy ismerünk – s valóban így lett. Sikerült mindig a szülőkkel is jó kapcsolatot kialakítanom, bíztunk egymásban, éreztem a felém áradó tiszteletet és megbecsülést. Jelzésként minden esetben nagy létszámmal vettek részt a szülői értekezleteken, s mindig voltak segítőkész anyukák, apukák, ha szükségem volt rájuk.


Pontosan nem emlékszem az évre, amikor id. Kiss József tanár úr kezdeményezésére, Szülők Akadémiája címmel nekünk kellett előadásokat tartanunk aktuális témákról, feladatokról, célokról. Nagyon ágáltunk eleinte ellene, de igen jó fogadtatása volt a szülők többségének részéről. Jó alkalmak voltak ezek a találkozások is az összefogásra, az összekovácsolódásra. Közelebb kerültünk egymáshoz módszerekben is, lelkileg is. Nem utolsósorban mindannyian tanultunk belőle. Pedig nem Erzsi néninek, János bácsinak szólítottak bennünket, hanem tanító néninek, tanár úrnak vagy tanár néninek. Nem is tegeződtünk akkoriban mindenkivel – csak kivételes esetekben. Ez nem negatív kritika a jelenről, de talán nagyobb tiszteletet érezhettünk akkoriban a tanulók, a szülők, a társadalom részéről is. Tudom, nem ez a meghatározó ebben a témában.


Szívesen gondolok vissza arra a rengeteg tanulmányi sétára, kirándulásra, túrára – hol gyalog, hol kerékpárral vagy busszal. Bejártuk a környék legszebb helyeit, gyárakba, üzemekbe látogattunk, ahonnan mindig elégedetten, büszkén távoztunk, mert megdicsérték diákjainkat fegyelmezett és aktív magatartásukért, viselkedésükért. Ők tudták, hogy ezek után máskor is számíthatnak további szép utakra. Persze, azt csak mi tudtuk, hogy minden kirándulás előtt megbeszéltük, leszögeztük a szabályokat – mit, hogyan, mikor, stb.,… lehet vagy nem lehet. Ez volt a záloga a dicséretnek.


Bár az ember hajlamos arra, hogy csak a szépre, jóra emlékezzen, mindenki tapasztalta, tudja, hogy életünkben nem csupa pozitív esemény történik velünk.


Végül is nem csak dicshimnuszokat lehet, kell szerintem zengedezni, sajnos vannak azért emlékezetes, szomorú történetek is – egyet máig sem felejtettem el. Talán megbocsátható, ha most ezt leírom.


A történet a következő: egyik negyedikes osztállyal (őket csak két évig tanítottam) a közeli, úgynevezett „fenyvesbe” mentünk az alsó tagozattal egy gyermeknapi közös kirándulásra. Akkoriban én mint kisdobos vezető (Markovics Erzsi néni volt az úttörő-csapatvezető) az alsósoknak mindenféle ügyességi vetélkedőt, játékot szerveztem ott, az erdei tisztáson. Abban az évben még minden alsó osztályban csak egy tanulócsoport működött, ezért voltak nagy létszámú osztályok. Csak a felső tagozatban tanultak párhuzamos osztályokban. Így 120–130 gyerekkel indultunk el. Az érkezés utáni evés-ivás befejeztével elkezdtük a különféle versenyeket. Zsákban futás, talicskázás, kötélhúzás, lángosevés, lufi-, és lisztfújás, stb. … Természetesen mind a négy kolléganőm aktívan kivette részét ebből, mint mindig. Az eredményhirdetés után a gyerekek kaptak egy kis időt szabad foglalkozásra – persze ekkor is szemmel tartottuk őket.


Aztán amikor eljött a sorakozás ideje, kiderült, nem eléggé figyeltem mindegyiküket. Ugyanis az osztályomból két kislány hiányzott. Először arra gondoltam, eltévedtek virágszedés közben – a nevüket kiáltoztuk, csoportonként kissé távolabb is kerestük, hívtuk őket – mindhiába! Ekkor már igen rossz érzések kavarogtak bennem, szinte pánikba estem. Mi lesz, mi történhetett velük, mit fogok mondani a szülőknek? Ilyet soha nem értem meg se előtte, se utána!


Ami a valóság volt, arra nem is gondoltam. Az történt, hogy a hosszú kutatás után elindultunk a többi gyerekkel hazafelé, s én, mivel egyikőjük lakása útba esett, bementem – lelkiismeret-furdalással teli – hogy a szülőket tájékoztassam, s közösen megkeressük őket. Nagy megdöbbenésemre az elveszettnek hitt kislány nyitott ajtót! Nem tudtam hirtelen az érzelmeimnek parancsolni, s bizony meglendült a kezem! Ezt akkor annyira jogosnak tartottam, azóta is ahányszor eszembe jut – igazságosnak érzem! Persze másnapra lehiggadtam, s a másik kislány már csak „fejmosást” kapott. A szomorú benne viszont az, hogy úgy tapasztaltam a ritka találkozások alkalmával, hogy ez a kislány ezt nekem soha nem bocsátotta meg. Hát ilyen is van, sajnos! Már elfogadtam, s most, ennyi év elteltével is ugyanúgy cselekednék.


Ott folytatnám, hogy őszintén bevallom, amikor nekem is „kicsengettek, azaz lejárt az időm” – 37 év után – bizony nagyon elfáradtam. Mégis azt mondhatom, jó volt itt dolgozni. Még akkor is, ha néha megbántódtunk, megsértettük egymást (ami soha nem szándékos volt) az csak a fáradtságnak volt betudható, s talán annak, hogy a nemek aránya nem volt megfelelő. Volt azonban néhány férfi is mindig a tantestületben, akik lágyították, finomították a lelki fájdalmakat, hol humorral, hol kellő tapintattal csillapították „sebeinket” megjegyzéseikkel.


Az alsó tagozatban különösen jó kis csapat jött össze annak idején. Öten voltunk, s nem csak kollégák, igazi barátok lettünk. Mind fiatalok voltunk, gyakran beszélgettünk, szórakoztunk akkoriban, ismertük egymás munkáját, magánéletét is. Elképzelni sem tudom, mi lett volna velem nélkülük. Mindegyik a segítségemre volt, ha kértem, de úgy is, ha észrevették, hogy segítségre szorultam. Ha most visszaidézem ezt az időszakot, mennyi-mennyi munka, gyötrődés, időnként csalódás, kudarc villan elém! Két gyerek nevelésének gondja-öröme mellett akkoriban kezdtünk pedagóguskölcsönből építkezni, s orvosi hiba miatt kerültem a Debreceni Klinikára teljes két hónapra – itt hagyva alig kétéves kisfiamat. Drága kolléganőim tartották bennem távolról is a lelket úgy, hogy vették a fáradságot, és leveleket írtak közösen más-más színű tollal, amiben vigasztaltak, nyugtatgattak. (A telefon akkor még nem volt ilyen elterjedt.) Tudom, hogy ha akkor nem ilyen munkatársaim lettek volna, még nehezebb lett volna az életem. Több hibát követtem volna el, mert bizony nem tudtam mindig az elvárásoknak megfelelni – saját magam felé sem. Most is hálát, tiszteletet és köszönetet érzek irántuk mindezért!


Rajtuk kívül ez a szeretet, tisztelet szól még Kárpáti Zsuzsa tanár néninek, aki pályakezdésemtől fogva magánemberként is barátságába fogadott, és segített elindulni, eligazodni az életben. (18 éves voltam akkor.) Jelleme és szakmai tudása ma is példa előttem! Markovics János tanár úrnak, akinek a tanácsa, segítsége nélkül talán meg sem kaptam volna az építkezésünkhöz szükséges pedagóguskölcsönt. Idősebb Kiss József tanár úrnak, aki annyi biztatást, olyan önbizalmat nyújtott óralátogatásai során, hogy rengeteget tanultam tőle úgy, hogy mindig dicsérettel kezdte az óráim elemzését. Markovics Erzsi néninek, akivel kerékpáron szemléltük meg a tagiskolákban a kisdobos munkát, s számos jó tanácsot, útbaigazítást kaptam tőle.


Meggyőződésem, hogy elsősorban ők voltak azok, akik nagyban hozzájárultak, segítettek abban, hogy fel tudtam állni, ki tudtam mászni a legmélyebb gödörből is!


Akik ismernek, tudják rólam, hogy soha nem voltam olyan mindenkinek „kitárulkozós” fajta, aki szereti a nyilvános szerepléseket. Legjobban mindig a gyerekek közt éreztem magam – mégis, a több mint 10 évig, nyugdíjazásom után is megtisztelve érzem magam, ha a mai rendezvényekre, „bulikra” meghívókat kapok – még akkor is, ha csak ritkán jelenek meg. Gondolatban azért mindig bejárom régi munkahelyem gyönyörű, megújult, barátságos termeit.

Kívánom, hogy a jelenlegi tanítók, tanárok, diákok – minden itt dolgozó – olyan sok szép emlékkel, élménnyel érjék meg a későbbre szabott nyugdíjazásukat, mint e sorok írója! Feledhetetlen, szép emlékeket gyűjtöttem itt!


Szeretek hallgatni és gondolkodni, kéretlenül nem szoktam tanácsot adni – most mégis ezt teszem Bükkösdi László szavaival: „– Sose higgy azoknak, akik azt állítják: tudják, mire van szükséged. Nem adni akarnak, hanem eladni. S amit tárgyként megszerezhetsz, mint bárki más, csak átmenetileg nyugtat meg. De ha olyant hallasz a madárdalban, amit más nem, vagy csak kevesen…, ha nem legyőzni, de megérteni akarod az erdőt, a mezőt, s a része tudsz lenni…, ha az emberre figyelsz és nem a rangra…, ha megtanulod, hogy minden találkozás gazdagít bennünket, akár jó vagy rossz emberrel, fával, virággal, kutyával, betegséggel történik… derűs és boldog leszel. Különben csak a boldogságot hajszoló szerencsétlen.”


Kovács Józsefné

A Kitaibel Pál Általános Iskola és Zeneiskola emlékkönyve, az iskola fennállásának 40. évfordulója tiszteletére. (59. oldal)

Készült a Siklósi Nyomdában 1000 példányban. Felelős vezető: Bedegi János.

Szerkesztette: Kiss József és Kiss József Levente. Számítógépes szedés: Horváth Balázsné. Tördelés: Ignácz Norbert

- nrb -