Kitaibel Pál Általános Iskola,
és Alapfokú Művészeti Iskola

7815 Harkány, Arany János u 16.
tel/fax: (+3672) 480-125
e-mail:titkarsag@kitaibel-harkany.sulinet.hu

- Kresz László -

Orosz pótvizsga

A tanár a dolgozatjavítás közben csodálkozva felhúzta a szemöldökét és értetlenül meredt a kezében levő füzetre. Sok mindent megélt már majd’ harmincéves pályafutása során, de ilyet..., ilyet még ő sem látott. Nem, ez nem lehet – rázta meg a fejét –, biztosan tévedek. Elvégre régről ismert fogalom a déjá vu, amikor azt hisszük, hogy egyszer már átéltünk valamit, pedig mégsem – mosolyodott el, s már kicsit röstellte a dolgot, hogy ennyire megcsalta az emlékezete.

Azért a biztonság kedvéért, hogy önmagát ellenőrizze, gyorsan megfordította a füzetet. Kiss Tibor – olvasta a borítón. (A valódi nevet fedje a feledés jótékony homálya!) Most már semmit sem értett. Akkor..., akkor mégsem tévedtem – gondolta, s amikor eljutott az ebből levonható következtetésig, iszonyú haragra gerjedt. Akkora egyest írt a füzetbe, hogy bárki az egész oldal áthúzásának is gondolhatta volna.


Hogy mitől vált vérszomjas fenevaddá egykori jóságos orosztanárunk? Akár hiszik, akár nem, egy sablon dolgozat, Az én családom című roppant unalmas téma hozta ki a sodrából. Gyanútlanul javította a dolgozatokat, amikor előbb az enyém, majd padtársam irománya került a kezébe.


„Kresz László vagyok. Édesanyám tanár és édesapám is pedagógus...” – olvasta az én füzetemben. Aztán öt perccel később padtársam dolgozatában is a következőt látta: „Kresz László vagyok. Édesanyám tanár és édesapám is pedagógus...”


Nos, ez volt az a pillanat, amikor jóságos tanárunknak déjá vu érzése támadt, mintha már lett volna ebben a szituációban. Ekkor fordította meg a kezében levő füzetet, s amikor a borítón virító Kiss Tibor nevet elolvasta, rádöbbent, hogy a világ legszemérmetlenebb puskázását leplezte le. De mert nemcsak jóságos, hanem roppant naiv ember is volt, a kézenfekvő magyarázat előtt még ezer más okot is keresett. Igaz, elég nehéz volt megmagyarázni, hogyan hívhatnak egy osztályban két tanulót is ugyanúgy, akiknek ráadásul ugyanazok a szülei. Tudom, a lombikbébik és a klónozás korszakában felnőtt nebulók nyomban rávágnák, hogy bizony itt mesterségesen előállított ikrekről lehet szó, akik annyira hasonlítanak egymásra, hogy a nevükkel sem akartak különbséget tenni közöttük az anyakönyvi hivatalban. De hol volt az én általános iskolás éveimben lombikbébi? Lombik is legfeljebb a kémiaszertárban akadt...


Jóságos tanárunk tovább kereste a magyarázatokat, mert abban szinte biztos volt, hogy annyira hülye azért mégsem lehet valaki, hogy szó szerint lemásolja a padtársa nevét, anyja és apja foglalkozását, amikor a saját családjáról kellene írni. De végül be kellett látnia, hiába keresi a mentő körülményeket...


A dolgozat kiosztása padtársam számára felért a legvéresebb vesszőfutással. Ő eleinte nem értette a dolgot, mert most is csak azt csinálta, amit mindig – lemásolta, amit én írtam. Persze, hogy megértsék a történteket, el kell mesélnem az előzményeket. A padtársam hatodikos koráig tanyasi iskolába járt, ahol mindössze egy tanító volt, aki véletlenül egy szót sem tudott oroszul, lévén túl öreg ahhoz, hogy a szocialista érában átképezte volna magát, s túl beteges ahhoz, hogy a második világháborúban katonának vigyék, ahol esetleg fogságba eshetett volna, s ott ragadt volna rá az oroszból valami. Szóval, az ő diákjai – a kötelező oroszoktatás ellenére – egy szót sem tudtak ezen a nyelven.


Amikor aztán Kiss Tibi hetedikes lett, megszűntették azt a tanyasi iskolát és bekerült hozzánk, a nagy iskolába. Addigra mi már két éve tanultunk oroszt, s nem nagyon volt mód arra, hogy egy ilyen tanyasi gyereket rendesen felzárkóztassanak. Meg aztán Kiss Tibi a józan paraszti eszével hamar megtalálta a módját, hogy ne nagyon lógjon ki a sorból – az első pillanattól kezdve fantasztikus tehetséggel másolt. De nem ám úgy, ahogy önök gondolják, hiszen Tibinek fogalma sem volt arról, hogy melyik cirill betű milyen. Ő nem is írt, hanem rajzolt. Ha azt látta, hogy én felfelé húzom a vonalat, akkor ő is úgy húzta, ha én lefelé, akkor ő azt követte. S ugyanígy lemásolta a köröket, hurkokat, pálcikákat is. Ez egy kicsit macerás volt ugyan, ezért a dolgozatoknak rendszerint csak a felét tudta lemásolni, de ez is elég volt a stabil hármashoz, s ennél többre Tibi sohasem vágyott.


Csakhogy jött ez az átkozott dolgozat Az én családomról, s Tibi, aki sohasem tudta, hogy mit is ír, lebukott, mert elfelejtettem figyelmeztetni, hogy az ő nevét nem úgy rajzolják, ahogy az enyémet.


Attól kezdve orosztanárunk árgus szemmel figyelte Tibit dolgozatírás közben, s ha egyetlen pillantást is vetett az én füzetem felé, azonnal ráripakodott. Szegény padtársam ilyen lelki terror alatt élte következő heteit, s bizony sorban kapta az egyeseket.


Mindaddig, amíg újabb, fantasztikus ötlete nem támadt. Persze ebben is, mint a legtöbb nagy felfedezésben, a véletlennek óriási szerepe volt. Egyik dolgozat közben Tibi kínjában csak úgy bámult maga elé a levegőbe, míg egyszer különös képet fókuszált a szeme. Az előttünk levő padban – Tibinek srégen – ülő osztálytársunknak speciális, hosszú tolla volt, s mert imádta a focit, apró kis labdát ragasztott a toll végébe. Tibi átszellemülten nézte az apró labda mozgását, s ahogy követte a levegőben, ismerős rajzok jutottak az eszébe. Mintha cirill betűket húzott volna a labdácska a tollszár végén. Tibi elkezdte másolni, s amikor megbökött, hogy én is nézzem, mit csinál, döbbentem láttam, hogy orosz szavakat, mondatokat rajzol a füzetbe. Tanárunk sem hitt a szemének, még jobban figyelte Tibit. Ez már presztízsharc volt, nemzedékek kőkemény csatája. Szinte Tibi nyakára ült, de mivel padtársam egy pillantást sem vetett a füzetemre, nem tudta puskázáson kapni őt. Igaz, kicsit furcsállta, hogy miközben Tibi írt, a saját füzetébe sem nézett, csak úgy álmodozóan előre, a levegőbe bámult. S a betűk mérete is roppant változatos volt, mert a margót sem tekintette szent határvonalnak, de mégis értelmes orosz szavakat formált a tolla.


Joggal mondhatják erre, ekkora energiát befektetve egyszerűbb lett volna Tibinek megtanulnia az oroszt, csakhogy ő be volt oltva ez ellen, a térlátása viszont mindenkiét felülmúlta az osztályban. A zseniális ötletnek köszönhetően Tibi ellenőrzőjében ismét szaporodtak a hármasok, s már úgy tűnt, hogy nem fog megbukni, amikor egy fatális tévedés miatt ismét lelepleződött.


Már a nyári szünetre készültünk, amikor orosztanárunk bejelentette: következő órán megírjuk a mindent eldöntő, utolsó dolgozatot. Szegény Tibi tanárunk szórakozottságának lett áldozata, ugyanis a derék pedagógus elfeledkezett arról, hogy az év elején egyszer már megíratta Az én családom című dolgozatot, s újra ezt adta fel. Mi persze örültünk neki, hiszen volt egy kész változat, csak elfelejtettünk szólni Tibinek, vigyázzon, ne ugyanazt a nevet írja. Ő azonban teljesen gyanútlanul ragaszkodott a toll végén levő labda mozgásához, s lemásolta a srégen előtte ülő nevét. Így Kiss Tiborból most Tóth Béla lett.


Bár tanárunk sohasem derítette ki, hogyan másolta le Tibi a srégen előtte levő fiú dolgozatait, de mivel teljes volt az azonosság, ezért „nagy kárt okozó, folytatólagos csalás miatt” megbuktatta őt.


Az augusztusi pótvizsgán aztán az addigra megenyhült és fejlett humorérzékkel bíró tanárunk egyetlen dolgot kért Tibitől: hogy oroszul, szép cirill gyöngybetűkkel írja le – a saját nevét...


Kresz László

"Ötven tanév" - A harkányi iskola jubileumi kiadványa. (36.oldal) ISBN:978-963-08-1188-0

A könyv szerkesztésében, összeállításában közreműködött: Bencs János, Ignácz Norbert, Kiss József Levente, Marosné Lukács Judit, Pajorné Keszthelyi Klára.

Köszönetet mondunk mindazoknak, akik a könyvben szereplő fényképeket rendelkezésünkre bocsátották.

- nrb -