Kitaibel Pál Általános Iskola,
és Alapfokú Művészeti Iskola

7815 Harkány, Arany János u 16.
tel/fax: (+3672) 480-125
e-mail:titkarsag@kitaibel-harkany.sulinet.hu

- Szabóné Csatlós Margit -

Amikor 1959-ben megkezdtem tanítói pályafutásomat, szerencsésnek mondhattam magam, hogy Harkányba kerültem. Ugyanis a tanítóképzés során minket lelkileg arra is felkészítettek, hogy mi egy tanyasi vagy állami gazdasági iskolába kerülhetünk, ahol lehet, hogy nekünk kell kimeszelni az egyetlen tantermet, vagy nekünk kell befűteni a vaskályhába. A hátrányos helyzetű gyerekekről nem is beszélve. Szóval Harkány egy főnyeremény volt! Az elképzeléseimet felülmúlta - az akkori időben - a rendezett iskola, a megfelelő felszerelés, a barátságos tantestületi légkör, a megfelelő külsejű, jó magaviseletű gyerekanyag. Az első napokban, hetekben még nem gondoltam arra, hogy itt is találkozom Móra Ferenc tollába illő gyermeksorsokkal, életkörülményekkel.

Az 1960-as években sok gyerek járt be Lulu-pusztáról, Lajosházáról, a Töttösi-tanyáról, a Zimmer-tanyáról, a Hesz-tanyáról, a malomból. Ezek a helyek az iskolától 1 - 2 - 3 km-nyire voltak, ahonnan gyalog tették meg az utat az elsősök is és a nyolcadikosok is. Volt olyan év, hogy csak az én osztályomban 6 ilyen bejáró gyereket tartottam nyilván. Ha esett az eső, fújt a szél, vagy térdig érő hó lepte a környéket, ők jöttek naponta - sokszor átázva, fázva, fagyos kézzel, lábbal. Szerencsére az akkori új iskolában - a mai legrégebbi része - hatalmas drapp csempe- és cserépkályhák voltak tantermenként, melyek már reggel ontották a meleget. Sok vizes zoknit, cipőt megszárítottak hazamenetelig. Ez a régi iskola már elkészültekor kicsi volt. (Ez a tény már 40 éve kísérti Harkányt.) Az alsósoknak ezért délután volt tanítás, így késő ősztől kora tavaszig már sötétben mentek haza a gyerekek. A harkányiak már rég otthon voltak, amikor a tanyai, vagy pusztai gyerekek még jócskán rótták az utat.


Családlátogatások a pusztán

Több család élt itt igen szűkös körülmények között. A családfenntartók az állami gazdaság dolgozói voltak: állatgondozók, kocsisok. Jövedelem kevés, gyerek sok. Az inkább lakókonyhának nevezhető hajlékok ajtaja a pusztára nyílott. A legtöbb ablakon lila csomagolópapír, vagy mintás falvédő papír szolgált függönyként. A belső berendezési tárgyak kizárólag a legszükségesebb funkciókat látták el: főzés, evés, alvás. Az egyik hűvösebb őszi délután egy 4 gyerekes családot látogattam meg. A pusztáról belépvén az egyetlen helységbe, az édesanya fogadott őszinte szívélyességgel. A sparhelton két jókora fazékból gőz áradt ki, mely a legyekkel tarkított ablakon víz formájában csordogált le. Az egyik fazékban takarmányrépa főtt reggelre a disznóknak, a másikban a vacsora. Beszélgetés közben körültekintettem, és először magamnak tettem fel a kérdést. Hol alszik itt éjjel 6 ember? Aztán az anya készségesen válaszolt. A két priccsen az apa és az anya, lábtól a két nagyobbik gyerek. A két kicsi a sublótfiókban??? Ez lehetett az arcomra írva, mert az anya azonnal működésbe léptette az alvóalkalmatosságot. Kihúzta a legalsó fiókot, azt fahasábbal felpócolta, majd a következő szintet egy kissé beljebb hagyva az alsóhoz cövekelte szintén fahasábbal. Ha nem látom, senkinek nem hinném el! Itt az ágynemű céljára rossz kabátok és pokrócdarabok szolgáltak. Csodálatraméltó volt, hogy az édesanya száját egy panaszszó nem hagyta el közben, inkább várta, hogy leleményességét értékeljem. Hirtelen előkerültek a gyerekek. Elkészült a felesborsóleves is. Az anya boldogan mondta, de jó, hogy épp náluk vagyok, legalább együtt költhetjük el a vacsorát. Megállt a szívverésem is egy percre, mert a gyerekek már elkezdtek teríteni a terítő nélküli asztalon, amelyen az időnkénti tésztagyúrás lekeményedett nyomai is voltak. A pléhtányér és az alumíniumkanál már nem is zavart annyira. Az viszont igen, hogy abban az időben már epebeteg voltam, és a külső körülményeket figyelmen kívül hagyva a felesborsóleves jótékony hatásában sem bíztam. Említvén diétás étkezési szokásaimat, a háziasszony úgy fogta fel, biztos megvetem szegénységüket. Matt-helyzet állt fent. Vigasztalásul mondogattam magamban, hogy ha ők nem halnak bele ebbe a vacsorába, akkor én sem. Aztán közéjük ültem enni. Otthon dupla adag görcsoldót vettem be, de állapotomat enyhítette a tudat: ezek az egyszerű, szegény emberek nem "felvágós tanító néniként" emlegettek a továbbiakban sem.

A 60-as, 70-es években a sokat gyalogoló, friss levegőn edződő csapat tagjai közül több nagyon jó atléta, főleg futó került a versenyekre járók csapatába. Nem véletlen. Számomra legmegrázóbb élményeim a pusztán tett családlátogatásaim voltak. A másik családnál, ahova télen segítségnyújtás céljából lovas szánnal mentünk ki akkori tanácstitkárunkkal Czompó Árpáddal, még rosszabb körülmények fogadtak. Hideg "szoba", rongyokba burkolódzott emberek, sűrű félhomály. Az édesanya teljesen betakarva kucorgott egy paplanféle alatt, és nem mert előjönni, mert szégyellte súlyos betegségét, a 35 kg súlyát, a szegénységüket. Megrázó volt. És azokban az időkben nem verték a hivatalok ajtaját segélyért. Úgy kellett őket "felfedezni". Az ilyen, és ehhez hasonló családlátogatásaim után hazatérve királyi palotában éreztem magam, pedig korántsem volt az. Szorongva gondoltam az embertelen körülmények közt élő gyerekekre, akiknek az iskola egy Kánaán volt. Ha másért nem, a fűtött tantermekért és társaiktól kapott fél uzsonnáért. Szorongva gondoltam azokra a gyerekekre, akik szinte embertelen körülmények közül járnak naponta iskolába. Ugyanazt és ugyanúgy várják el tőlük a produktumot, mint a szerencsésebb csillagzat alatt születettektől. Elmúlt a 40 év. Maradtak az új évezredre is keserves sorsok, ami a gyerekekre is kihat. Különbség némely esetben csak az, hogy ők autóbusszal járnak be az iskolába és az államtól, önkormányzattól sokkal több segélyt, kedvezményt kapnak.


Lalika - 1969

Tanyáról járt be Lalika, aki egy kistermetű, talpraesett, szókimondó gyerek volt a természetesség minden áldásával meghintve. Az iskolai életbe való beilleszkedése itt - ott nem volt éppen gördülékeny. Azokban a szép időkben a gyerekek zöme otthonról hozott tízórait, uzsonnát. Igazi békebeli finomságokat: zsíros kenyér hagymával, lekváros kenyér, kolbászos kenyér.


"Összetűzésem" Lalikával imígyen történt:


Első óra számtan. Az óra kellős közepén Lali fiam komótosan megterít a padján, előveszi a házi kenyérből szelt hatalmas szendvicset, melynek betétje finom házi kolbász volt. Szó nélkül elmélyült falatozásba kezd. Tapintatosan próbáltam megakadályozni nemes tettének folytatását.

  • Lali, ennyire éhes vagy?
  • Igen!- volt a velős válasz és majszolgat tovább.
  • De most óra van, Lalika!
  • Tudom!- szólt ő, és eszik zavartalanul.
  • Reggeliztél?- kérdem én.
  • Most reggelizek! - Közben feláll és jelentőségteljes léptekkel a tanári asztalhoz vonul. Felém nyújtja kolbászos kenyere még jókora maradékát, majd így szól:
  • Itt van, na! Harapjon maga is egyet, csak hagyjon már békén!

Egyszer még békén hagytam, mert egy életre szóló mosolyt hagyott emlékeimben.


Magdika - 1962-63?

Magdika epilepsziás volt. Az édesanya felvilágosított a teendőkről, ha esetleg az iskolában érné roham. A tanév folyamán néhányszor megtörtént, de szerencsére a néhány percig tartó roham után volt ideje hazaindulásig kialudnia magát a hátsó padban, és társaival már békésen ballagott ki a pusztára.

Egyszer fél lábszárig érő hó volt már kint. Magdikát hazaindulás előtt elérte a roham. Kint sötétség. A többi gyerek felöltözve várja az indulást. Magdika mély álomba merül. Esik a hó. Ha üzenek a szülőknek, mire ideérkeznek késő este van. Szállítóeszköz nem jöhetett számításba. Egy megoldás maradt. Ölbe vettem az alvó gyereket, és elindultam a többi nebulóval neki a pusztának. (Azt máig sem tudom, honnan volt fizikai erőm?) Kiértünk a határba, és amikor már Harkány fényei sem látszottak, messziről halvány fényforrások pislogtak előttünk. Ott várta néhány szülő elemlámpákkal, szánkóval a hazatérő gyerekeket. Köztük volt Magdi édesanyja is. Innen már szánkóval utazott tovább a még szendergő leány. Visszafordulván egyedül a fehér sötétségben, annyit éreztem, hogy megint eltelt egy izgalmas nap, ami jól végződött.


A tantestület, ahogy én láttam és látom

40 évet töltöttem el egy olyan tantestületben, melyet családommá fogadtam. Csak néhány villanás a hosszú időből.

1960-ban a jelenlegihez képest negyedrésznyi létszámmal álltunk helyt a tanítás mezején. Akkor a tagiskolák még önállóan működtek a környéken. Mint kezdő nevelőt, úgy fogadott ez a kis csapat engem, mintha mindig köztük lettem volna. Gyarmati Jenő, Kiss Pista, Boros Jancsi humora gyakran felvidította a tanári légkörét és én boldogan nyugtáztam: Ez egy jópofa társaság, nekem itt a helyem!

Baranyai Józsi bácsi volt az első igazgatóm. Ő a tudásán kívül az emberségéről is híres volt. A harkányi tantestület hamarosan felemelkedett a megye egyik legelismertebb kollektívájává. Nagyon inspirált bennünket ez a cím, így igyekeztünk még jobban eleget tenni az elvárásoknak. Pedig Józsi bácsi nem "hajtott" bennünket, bajusza alatt mosolyogva mindig megbízott munkánkban. Máig is hiszem, hogy az iránta való tisztelet munkált bennünket. Sose hagytuk volna cserben.

Ez a jó közösség arról is híres volt még, hogy a tanításon kívül is jóban-, rosszban összetartott. A régi szép 60-as, 70-es években óriási bulikat tartottunk, melyeknek emlékét az akkor ittlévők mai napig is emlegetik. Voltak névnapok, nőnap, pedagógusnap, de a névnapok fantasztikusak voltak. Részben "batyus" alapon hordtuk össze az enni- innivalót, és lemezjátszó szolgáltatta a 60-as, 70-es évek legnagyobb slágereit. Igen kellemes, családias légkörben teltek ezek az esték, éjszakák - legtöbbször házastársak részvételével. Sőt annyira jók voltak, hogy nem tudtuk abbahagyni. Többször pirkadatkor indultunk haza, szatyrunkban üres tálak, tányérok, kézben demizson. De a sarkon még elválás előtt nagyot dumáltunk.

Az utóbbi évek jóban való együttlétének egyik szép példája az alapítványi bálra való egyöntetű felkészülés. Ha kívülálló látta volna, hogy a műsor összeállításban mekkora gyerekek lettünk, nem hitt volna a szemének. De mi nagyon élveztük! A rosszban való együttérzés, segítőkészség tényét sokszor tapasztaltam saját életemben is. De közülünk bárkit tragédia, családi probléma, egészségi állapot romlása vagy egyéb kellemetlen dolog sújtott, mindig számíthatott vigasztalásra, részvétre, konkrét segítségre, amire éppen szüksége volt az adott helyzetben.

"Romlandó" világunkban kívánom és remélem, hogy ez az összetartó szellem továbbra is fog uralkodni a tantestületben, melyet átplántálnak gyerekeik közösségére is. (kivéve a demizsont)

Szabóné Csatlós Margit

A Kitaibel Pál Általános Iskola és Zeneiskola emlékkönyve, az iskola fennállásának 40. évfordulója tiszteletére. (25. oldal)

Készült a Siklósi Nyomdában 1000 példányban. Felelős vezető: Bedegi János.

Szerkesztette: Kiss József és Kiss József Levente. Számítógépes szedés: Horváth Balázsné. Tördelés: Ignácz Norbert

- nrb -